Cs. Miklós ugyan az első rendőrségi vallomásában még arról beszélt, hogy kártyaadósság rendezésére kellett neki a rablásból szerzett tizenhatmillió forint, családja azonban elmondta a tévében, hogy sohase kártyázott, így kénytelenkelletlen módosította vallomását: a rabolt pénzt pártra költötte. Amit a banktól, benzinkúttól elvett, a Jobbiknak adta, szórólapokat nyomatott, termet bérelt, szendvicseket hozatott, ahogy azt kell.

Nem tudom, át tudjuk-e érezni ezt kellő mélységben, egy párttól ugyanis általában vinni szoktak, nem pedig adni neki. A fennálló rend és gyakorlat ugyan emberemlékezet óta az, hogy az illető hivatásszerűen a párt számára rabol, ám azt nem sísapkában, éjnek idején teszi, hanem fehérgallérosan forgat vissza pénzt a pártpénztárnoknak, vagy egyenesen a demokrácia legfőbb intézményében szavaz meg olyan törvényeket, hogy pártja szabadon garázdálkodhasson, de olyan, hogy egy ember kifejezetten a párt, s rajta keresztül népe, nemzete boldogulására menjen bankot kirámolni, Sztálin postarablása óta nem fordult elő.

Azt persze nagyon is tudom, hogy nem kell az ilyen híreknek mindenáron felülni, még akkor sem, ha a hírforrás a lehető legautentikusabb személy, maga a rabló. Akit most elmeszakértői vizsgálatnak kívánnak alávetni, a Jobbik szóvivője pedig már be is jelentette, hogy Cs. Miklós nevű adakozót nem ismernek, nincs a nyilvántartásukban; el tudom képzelni, hogy ünnepek utánra kiderül, hogy Cs. Miklós tulajdonképpen az MSZP vagy épp a Fidesz fizetett bankrablója, akinek egyetlen célja volt: a Jobbikot lejáratni.

Nem mintha ez számítana. Vegyük észre, hogy egy héttel a választások előtt teljesen indifferens, hogy egy efféle hír igaz-e vagy sem. Immáron az égvilágon semmi jelentősége annak, hogy igaz-e ténylegesen, miszerint a Magyar Gárda tagjai most már két pornófilmcasting között tartják alaki gyakorlatukat vagy hogy Morvai Krisztina tíz évvel ezelőtt Strasbourgban dolgozva még a „két anya-egy gyerek”-féle leszbikus családmodellt favorizálta, hogy csak a legfrissebb híreket idézzem, ugyanis ez már az emberek meggyőződésén semmit se változtat, másrészt az abszurd és a valóságos olyannyira összefolyt az utóbbi időben, hogy nem lehet különbséget tenni közöttük. Nem mellesleg ezek a hírek azért is hihetők, mert hiszen a stabil, megbízható, permanens nyilasok mellett épp a már mindenben csalódott, kiábrándult, frusztrált, a helyüket nem találó emberek gyűjtőhelye a Jobbik, ergo bármit csinálnak, semmi csodálkoznivaló nincs rajtuk, amúgy pedig semmivel se abszurdabbak, mint a mi állítólagosan normális világunk.

Vagy mint egy autópálya-átadás. Amit ugyan valóságosnak mondunk, hiszen valóságos utat valóságos személyek adtak át, ám ami mégis abszurd a maga létezésében: nemcsak, mert már eleve úgy van átadva, hogy nincs kész, hanem a költségei, luxusalagútjai, fölösleges műtárgyai okán. Dávid Ibolyától tanulta meg az ország, amit már addig is tudott, hogy minél többe kerül egy beruházás, annál többet lehet visszaosztani a pártpénztárnokoknak, következésképpen az M6-os sürgős átadása is akkor lett volna a valóságot tükröző esemény, ha a nemzetiszínű szalag mögött ott állnak a pártpénztárnokok is, legalább 70-30 arányban.

Amivel nem azt állítom, hogy egy bankrablás és egy nagyberuházás ugyanaz. Sőt: míg az egyszeri, kétkezi rabló esténként sísapkát húz, és individuumként szolgálja pártját, utóbbi során kollektív, közösségformáló tevékenység folyik, melynek végén a résztvevők még büszkén ki is húzzák magukat a híradó kamerája előtt, s arcukon ott tükröződik a jól végzett, országépítő munka öröme. Mégis mindig a sísapkásat viszik elmeorvoshoz.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa